Nyelvünkben számos beszédes jelző és jelzős szerkezet származik a nép kreatív fiától. Legutóbb a teraszparaszt szón mosolyogtam egy fél napig, amiből ihletet merítve a címbeli szóalkotást van szerencsém a mai naptól a népszótárba illeszteni.

A szivarparaszt létező életforma, és ha jobban belegondolok, a szivarparasztok a terasztparasztok egy szűk, valódi részhalmazát alkotják. ESOMAR besorolásilag az A, de inkább A+ csoportban lelhetők fel, hiszen a pazarlásnak azt a szintjét, amit elkövetnek, igen mélyen a zsebbe nyúlva kell finanszírozni.

Mitől is szivarparaszt a szivarparaszt? Leginkább attól, hogy fogalma sincs a szivarozás kultúrájáról, nincs stílusa, a "nagy randi" előtt ad-hoc vásárol egy minél nagyobb, minél drágább szivart, mert azt ugye illik az elegáns vacsora után, az ugye stílusos és neki is kell ilyen, megvesz ugye mindent, még a térerőt is. A nagy szívásnak aztán az a vége, hogy a szivart szédülten, zöld fejjel hagyja abba még az első harmad végigszívása előtt, és persze akkurátusan elnyomja a csikket, amivel kivívja minden valódi szivarbarát szánakozását.

Önmagában nem is volna baj a fentiekkel, a szivarparaszt azonban nem áll itt meg. Balsikerű tapasztalását a világ talán legjobb szivarjával később úgy kommunikálja, mint a legrosszabb élményeinek egyikét, magasról letojva azt, hogy a fokozatosság elvére fittyet hányva ebben a műfajban nem lesz bajnok szempillantás alatt, ezáltal pedig hamis képet terjeszt évszázados, és merem állítani, kulináris tradícióról.

A szivarparaszt társasága rendkívül veszélyes, kerülendő.

(A kép természetesen csak illusztráció.)