Biztosan nem egyszer akartam már kitépni a hajamat, amikor író emberektől azt olvastam, hogy "(sicc)", és szinte láttam magam előtt, ahogyan ezt leírva kéjesen összedörgölték a kezüket, hiszen ők tudják, amit az olvasó legfeljebb ugyanúgy tud, mint ő, maximum sejt, de legjobb esetben is csak misztikus ködben burkolódzónak gondol.

Mert ugyebár ilyenkor, azaz az inkriminált betűsorozat elé leírva valamit úgy szokunk idézni, ahogyan azt valahol láttuk és tudván-tudjuk, hogy az nem így van helyesen, logikusan, akárhogy, erre pedig utalunk ezzel a szócskával, miszerint bizisten így láttuk, nem pedig tévesen vagy helytelenül írunk az adott résznél.

Nos, és csakis kizárólag a latinul nem tudók kedvéért... Nem mintha én sokat tudnék, de mondjuk egy üdvözlégyet még simán elrebegek, köszönve néhai karvezetőm munkásságának, akivel számtalanszor elénekeltük azt, hogy "Ave Maria, gratia plena..."

A "sic" nem rövidítés, egyszerűen csak annyit jelent, hogy "így". És leginkább úgy illik írni - már ha valami üvöltő hibára hívjuk fel a figyelmet - hogy (sic!). És ez csak annyit tesz, hogy igen, így, éppen így láttam leírva, stb.

Ha másképp nem megy, megjegyezhető a "Sic transit gloria mundi." - Így múlik el a világ dicsősége - közmondásból.

Hát így.